2021 márciusában, várandósságom 4. hónapjában épp azon gondolkoztam, hogy már lassan annyira terhes leszek, hogy a terhes nőn kívül más szerepet nem tudok eljátszani, akkor mihez is fogok kezdeni a hátralevő néhány hónapban magammal és hogy hát mégiscsak érdemes volna ezt a különleges és egyben mégis annyira alap női élményt valamilyen művészi formán megörkíteni. Amikor belebotlottam a Bethlen téri színház Találkozások című pályázati kiírásába: generációs és/vagy előadói tapasztalati különbséggel rendelkező újcirkuszi előadó párosok jelentkezését várják. Ideális, kaptam az alkalmon, hogy leadjam a jelentkezésünket, ugyanis a bennem növekvő baba minden bizonnyal egy másik generáció tagja lesz és feltehetően nálam kevesebb színpadi tapasztalattal fog a világra jönni. Megírtam a szinopszist, a még meg nem született lányom önéletrajzát, tele mindenféle sületlenséggel és felvázoltam egy bele(nem)egyező nyilatkozatot és a szívhangját aláphotoshoppoltam aláírásként. A pályázatom humorérzékkel rendelkező elbírálókra talált, így pályázati támogatással tudtuk megvalósítani a kis családi előadásunkat, aminek a Bab(a) címet adtam.

A közel negyvenöt perces szóló- duó- trió a legőszintébb előadás, amit valaha készítettem: rólam szól, a saját várandósság élményemről, én írtam a szövegeket, koreografáltam a mozgásokat, filéztem ki az agyamat és facsartam ki a szívemet ott a színpadon a magam akkor hét és fél hónapos terhes bálna testével. Egyed Bea néhányszor meglátogatott a próbateremben és bátorított, hogy merjem fájdalmasan őszintén, úgy ahogy van, magamat kiröhögve, mégis komolyan, egyszerűen kimondani ami van, azt. Hetekig csak azt gyakoroltam, hogy ne piruljak bele a mondataimba, vagy ne kommentáljam tikkelve, ha nem úgy puffant egy hangsúly épp ahogy szerettem volna. Ja, amúgy volt benne némi cikusz is: egy mikrofonnal kontakbotoztam, némi légi és partnerakrobatika is megtalálta benne a helyét, meg talán egy egész kézenállást is sikerült még magamból kipréselni.

Aki látta, azt hiszem szerette, legalábbis nevettek nagyon, azt hiszem velem, vagy rajtam, vagy rajtunk. A lényeg az, hogy háromszor adtuk elő a Bab(á)-t június végén és a kilenc napra rá július 6-án megszületett Natasa egy hónappal korábban, mint vártuk... biztos félre értette, amikor az előadás végén azt mondom, hogy "Anya, anya, készen vagyok!"

Zoletnik Sophie